A japán szuperexpressz

Szerző: | Ázsia, Japán

A magyar emberek legtöbbször csak képen láthatták a japán Sinkanszen vasúthálózaton közlekedő vonatokat, amelyek ma már töredék idő alatt röpítik egyik japán nagyvárosból a másikba az utasokat. Mi egyelőre csak álmodozhatunk arról, hogy egy ilyen vonattal utazzunk Magyarországon.

Ezeket az angolul „bullet train”-nek, azaz lövedék vonatoknak keresztelt járműveket 1960-tól kezdték fejleszteni, és szinte hihetetlen gyorsan, 1964-ben indult útjára az első szerelvény. Igaz, a Világbank 80 millió amerikai dollárral támogatta a fejlesztést. Már a kezdetekben naponta több mint 80000 utast szállított, de hamarosan ez a szám elérte a napi több mint 200 000 főt. A lakóhely és a munkahely közötti erős kötelék fellazult, egyre távolibb munkahelyeket lehet elérni rövid idő alatt. 2 óra 20 perc alatt lehet eljutni ma már Fukuokából Osakába. A Fukuoka (Hakata) – Tokió távolság habár 1062 km, kevesebb, mint 5 óra alatt lehet megtenni.

A Sinkanszen vasúthálózat állomásai is igen jól kiépültek, tele van a csarnok árusokkal, ételt, italt, ajándékot, vagy éppen az utazáshoz szükséges kellékeket (piperecikkek stb.) is beszerezhetünk. A peronok ás a vágányok több párhuzamos sorba rendeződnek. Elég kevés az ülőhely a peronon, de minek is lenne, hiszen a vonatok nagyon sűrűn indulnak, szinte percre pontosan, kiszámíthatóan.

A vonatsín előtt egy „kerítés” van, ami csak akkor nyílik ki, ha a vonat biztonságosan beérkezett és az ajtók kinyílnak. A peronon jelek vannak, amik segítik a tájékozódást, melyik kocsiba szól a jegyünk. A vonatra felszállva a repülőgépekre hajazó belső tér fogad, kényelmes ülésekkel, amelyek egy része mozgatható is. Az elhelyezkedés után a legtöbben előveszik a kis bento dobozukat, amelyben meghatározott rend szerint rekeszekben vannak a jellegzetes japán falatok elhelyezve: saláták, halfélék, és természetesen az elmaradhatatlan rizs. A mellékhelyiségeket is a fogyatékkal élők számára is tervezték, tiszták és praktikusak.

A szuperexpressz nagyon gyors, 300 km/h sebességgel száguld a jól kiépített pályán, ebből alig érezhető bármi a vonat belsejében, csak az ablakokon kinézve következtethetünk a sebességre. Állítólag tudna gyorsabban is menni, de a biztonság elsődleges. A Sinkanszen mozdonyainak alakja is sokat változott, az elsőket legömbölyített orral tervezték a légellenállás csökkentése miatt. Azonban amikor a vonat az alagútba ért, a feltorlódott levegő miatt hatalmas zajjal érkezett ki az alagútból. Ez persze kellemetlen, vagy éppen elviselhetetlen volt a környéken lakóknak, és változtatni kellett ezen a mérnököknek. Az ötletet a megoldásra a természetből „lopták”. Az egyik mérnök madarász volt, és látta, amint a jégmadár a vízbe bukik, hogy kis halakat fogjon, és szinte alig fodrozódik a víz körülötte. Olyasmi ez, mint amikor a műugróktól várják el a pontozók, hogy alig legyen a beérkezésükkor csobbanás. A vonat elejét „csőrszerűen” képezték ki, és bevált. A vonat eleje a jégmadár csőrére hasonlít, amely nemcsak a hangrobbanást oldja meg, de a légellenállást és az áramfogyasztást is jelentősen mérsékelte.

A vonat rengeteg alagúton megy keresztül, szinte a fele utazást teszi ki. A kalauz itt is ellenőrzi a jegyeket, mint nálunk, amelyek viszont igen borsosak, elérheti a repülőjegy árát. Viszont cserébe nincs biztonsági ellenőrzés, 2 órával előbbi kiérkezés kényszere, kevésbé függ az időjárástól a menetidő.

Rengeteg munkahelyi ingázó, köztük üzletember és turista veszi igénybe a szolgáltatást, egyre többen tudják megfizetni a kényelmet, gyorsaságot, pontosságot, amit ezek a beszédes nevekre keresztelt szupervonatok jelentenek: Hikari – villám, Kodama – visszhang, Nozomi – remény.

A fotókat dr. Mari László készítette.