Nepálban, a Bagmati folyó partján vannak azok a ghátok, ahol a halottak testének elégetése során a lelkük kiszabadul, hogy utána újra testet tudjon ölteni a hinduk hite szerint. A léleknek a halál után 12 óra elteltével kell felszállnia az ég felé.
Pashupatinátban a magasabb kasztbeliek, gazdagabbak kísérik végső búcsúra a halottaikat, ezt nem engedheti meg minden család magának. A temetéshez ugyanis legalább 40-50 kg fára van szükség, ez pedig nagyon sokba kerül.
Nevét a szentély Siva egy másik nevéről kapta: pashu= minden élőlény, pati= mester, tehát „minden élőlény ura”. Közel 2000 éves lehet ez a különleges szentély-körzet.
A folyó partján vannak a ghátok, vagyis lépcsők és kőpadok. Ezeken viszik a fehér vagy vöröses színű gyolcsba csavart halottakat a szent folyóhoz, hogy a lábukat rituálisan megmossák. Majd körbeviszik a testet a máglya körül, aztán átadják a tűznek, amit a legidősebb fiú, vagy férfi hozzátartozó gyújt meg. A test elégését követően a hamut, csontokat beletolják a Bagmati folyóba, amely a legfőbb szent folyóba, a Gangeszbe torkollik.
A halottat eredetileg csak a férfi hozzátartozók kísérik, de ma már nőket is láthatunk a búcsúztatáson. Sokan kopaszra nyírják a fejüket a gyász során, és fehér ruhát öltenek. Ma már a nőknek nem kell követni a férjüket a halálba, a szatit törvényesen is büntetik.
Amikor a temetést végző hivatalos ember beleborítja a maradványokat a folyóba, kisebb-nagyobb fiúk ugranak bele, és elkezdődik a „kincsvadászat”. A kincs pedig nem más, mint az el nem égett fadarabok, amelyeket a gyerekek visszaadnak az eladóknak egy kis pénzért. Páran mágnessel „pecáznak” a folyóban, hátha horogra akad egy ékszer, fémdísz. A száraz évszakban alig csörgedezik víz a folyóban, ilyenkor a kevés vizet homokzsákokkal terelik a ghátok elé, hogy a hamvasztás maradványait a vízbe tudják szórni.
Pashupatinat tulajdonképpen egy nagy komplexum, hindu főtemplom, szentélyek, és egy hospice-ház, ahová meghalni hozzák az embereket, hogy minél közelebb legyenek a szent folyóhoz.
