„Félszemű” nők városai a Szaharában

Szerző: | Afrika, Algéria

Algírtól 600 km-re a Szaharában találhatók azok a zárt városok, amelyeket a mai napig csak helyi idegenvezetővel látogathatók. Az ibadita iszlám vallású berber lakosság a síita Fatimida-dinasztia támadásai elől menekült a M’Zab folyó (vádi) völgyébe, és alapítottak kszarokat, vagyis erődített falvakat a 11. században.

A települések elhelyezésénél több szempont is közrejátszott. Egyrészt stratégiai-védelmi okokból építették a magaslatokra a házakat, másrészt a folyóvölgy termékeny földjein datolya pálma ültetvényeket, kerteket hoztak létre.

Minden kszar település szerkezete azonosan, drákói szigorral épült meg. A domb tetején épült fel a minden pompát nélkülöző mecset, amelynek őrtoronynak is használt gúla alakú minaretje már messziről látszik. A vallási szerepe mellett fontos gabona- és fegyverraktár is volt. A mecsetet szánták utolsó mentsvárnak esetleges támadások idején. Mellette kisebb temető is található, belül imaépületekkel. A lefelé menő utcában építették meg a könyvtárat, a Korán iskolát és azokat a padokat az utcán, ahol régen a „parlament” működött. A város klánjaiból delegált emberek döntöttek a vitás kérdésekben, tárgyalták meg a helyi problémákat, bíráskodtak, beszélték meg az esküvő, temetés részleteit. Bár már helyileg nem itt, de ez a tanács ma is működik a városokban.

A mecsetet vették körbe a házak a domb aljáig koncentrikus körben. A lakóházak 3 szintesek (2 emelet és terasz). A falak hagyományos építő anyagból, gipszből, agyagból készültek, a tetőkhöz pálmatörzset, leveleket használtak fel. A házak magassága 7 méter lehetett, aminek egyik oka a városlakók jogi egyenlőségének hirdetésé. A másik ok pedig az, hogy régen a házakban nem volt fűtés, mivel télen a hőmérséklet igencsak alacsony, akár 0 °C is lehet, a házak nem foghatták el egymás elől a melegítő napsütést. A házak ajtaja, kicsi ablaka nem nyílhat egymással szemben, a privát szférát nagyon tiszteletben tartják. A város elég zeg-zugos, sok hirtelen fordulóval, igen szűk utcákkal. Így alkalmazkodtak a nyári akár 45 °C-os meleg ellen, de így tudták kivédeni a porviharokat is. A házaknak csapódó szél pedig hűtötte a vastag falakat. A házak színe fehér a napfény visszaverésére, a falak alját világoskékre festették a rovarok ellen. A falak rücskösen vannak kialakítva, hogy ezzel is csökkentse a felmelegedésüket. A településen belüli emelkedőket lépcsőkkel hidalták át, amelyek igen kis magasságúak voltak, hogy a szamarak könnyen közlekedjenek teherrel a hátukon, illetve az idős emberekre is gondoltak.

A településeken több kutat is ástak a sziklás felszínbe. Ezek mélysége akár a 40 métert is elérte. A kutak akár 70 éven át készültek önkéntesek által, mivel nem volt megfelelő szerszámuk a kiásásukhoz. A mély kutakból a vizet általában állatokkal húzták fel, és a lakosság vízellátását, az állatok itatását szolgálta. A kút mellé sokszor ültettek egy datolyapálmát is, amit a feleslegesen felhúzott vízzel locsoltak. Termését eladták és a befolyt pénzt a kút karbantartására fordították. A kutak vizét vallási, rituális mosdási célokra a mai napig használják. A szárazsággal küzdő szaharai városban a vízfelhasználásnak komoly szabályai is kialakultak, amelyet a mai napig betartanak: mindig meg kell osztani, nem lehet pazarolni, ha szűkében állnak a vízzel, akkor a gyerekek, majd az asszonyok, végül a férfiak részesedhetnek belőle.

Minden település helyi piaccal rendelkezik. A piactereket a városfalon belül, a városkapuhoz közel alakították ki, hogy a kereskedők ne zavarják a lakók nyugalmát. A piactér árkádos házakkal körülvett tér, amelyből szintén árusokkal teli utcák nyílnak. A piacra hagyományosan a gyerekeket pici koruktól kezdve küldik bevásárolni, hadd ismerkedjenek meg a kereskedelemmel, az eladókkal tanuljanak meg kommunikálni. A forgalmas, vásárlóktól nyüzsgő piacon széles választék van datolyából, hal, birka, csirke, teve húsból, olíva bogyóból, édességekből, zöldségekből. A hagyományos portékák mellett már megjelentek a kínai termékek, szuvenírboltok művészeti értéket nem képviselő bóvlijai is.

Ma már a városlakók nagy része kereskedő, bár még a hagyományos, helyi alapanyagokon alapuló (pl. gyapjú) szőnyegszövést, tímármesterséget, rézművességet is többen művelik.

A településeket vagy városfal védte, vagy magasabb házakkal zárták el a bejutást. A városkapukon lehetett csak belépni, de itt is szigorú szabályozás mellett. Éjszaka idegen semmi céllal nem tartózkodhatott a városfalon belül. Ez a szabály az egyik városban, Beni Isguenben a mai napig él. Amikor turistaként belépünk a városkapun, nagy tábla hirdeti, mik az elvárt viselkedési szabályok! Megfelelő ruházat (pántos póló, rövidnadrág kizárva), nem lehet dohányozni, zenélni, hangoskodni, embereket fotózni, alkoholt inni, helyi vezető nélkül belépni. A városban a déli imaidő alatt kb. 3 óráig sem fogadnak turistákat.

A városlakók elég zárt életet élnek, az utcákon alig látni embereket. Az élet a házfalak mögött zajlik. Ha egy helyi férjes nő kilép az utcára, akkor fehér lepellel teljesen beborítja magát, csak az egyik szeme látszódhat ki. Ha férfi közelít, akkor a ház felé fordul, még beállókat is csináltak a nőknek erre a célra. A fiatal lányoknak csak kendőt kell viselniük, nem kell az arcukat takarniuk. A nők gondoskodnak a háztartásról, gyerekekről, a piaci bevásárlásról, máshová nem nagyon utazhatnak.

A nyári forróságban a helyiek kiköltöznek pár hónapra a datolyapálma ligetekbe. Ilyenkor kitakarítják az öntözőcsatornákat, rendbe hozzák a gátakat, földeket.

A M’Zab völgyben lévő különleges kultúrájú és építészeti hagyománnyal rendelkező településeket az UNESCO Világörökség listájára is felvették 1982-ben.

A fotókat dr. Mari László készítette.