Voladoresek a repülő emberek

Szerző: | Észak-Amerika, Mexikó

Közép-Amerikában és Mexikóban egy különleges hagyomány alakult ki, amelyet egyre kevesebben ápolnak, ezért felkerült az Unesco Világörökség listájára is 2009-ben. Ez egy különleges tradíció, amelyet főként férfiak művelnek, akiket „repülő embereknek”, vagyis spanyolul voladoroknak hívnak. Egy magas pózna körül „repülnek” egy kötélhez erősítve az indiánok.

A szertartás egy tánccal kezdődik, amikor is a résztvevők dob és furulya kíséretével egy kb. 30 méter magas oszlop körül járnak. Majd a coporal, vagyis a fő ember felmászik mezítláb az oszlop tetejére, és elhelyezkedik egy négyzet alakú ülő alkalmatosságon. Majd négy indián társa követi, akik elhelyezkedve a négyzet alakú kereten, magukhoz erősítik a köteleket. Közben dobszó és furulya-kíséretet biztosít a coporal. Mikor mindenki elkészült, a négy volador hátrafelé dőlve egyszerre leveti magát a keretről, és körbe-körbe forognak, mígnem leérnek a földre. 13 kört írnak le, amely összesen 52 kört jelent, amely az azték naptári évnek felel meg. A négy „repülő ember” a négy elemet jelképezi: a tüzet, földet, vizet, levegőt, a forgásuk pedig a földi élet és az univerzum közötti átmenetet, kapcsolatot.

A szertartáshoz a fát egy erdőben vágják ki szigorú szabályok mellett. Fontos, hogy elnézést kérjenek az erdő istenségétől is a fa elvitele miatt. A felállítás is ünnepélyes keretek között történik, az oszlop számára kiásott lukba például virágot, kopált, csirkét, gyertyát tesznek. A férfiak ruhája is tradicionális, piros nadrág, fehér ing, és hímzett kendő, amit a testükön vetnek át. Fejükön sapkát, vagy pántot viselnek. Aki volador szeretne lenni, annak legalább 10-12 évet kell készülnie, hiszen a tradícióhoz nemcsak az oszlop körüli forgás tartozik, hanem a zenék, táncok és egyéb rituális mozdulatok megtanulása is. Sok esetben a „tudás” apáról fiúra száll, egész generációk ápolják ezt a hagyományt.

A voladorok repülésének eredetét nagyon sokan próbálták megfejteni, így igen sok magyarázat született. Ezek közül az egyik legenda úgy szól, hogy amikor nagy szárazság uralkodott el az embereken, akkor a totonak indiánok megpróbálták az isteneket, főképp az esőistent kiengesztelni ezzel a speciális szertartással. Egy másik legenda szerint a teenek indiánok a mozdulatokat a madarak (karvalyok) táncának nevezik, egy legyőzött rettegett madár tollaiból jó madarak születtek, és az emberek ezeket a jó madarakat személyesítik meg.

Az oszlop körül forgás nem veszélytelen cselekedet, hiszen „csak” egy kötélen múlik a szereplők élete. Az indiánok olyan természetes lazasággal függnek a kötél végén, mintha nem lenne egy rossz mozdulat akár végzetes kimenetelű. Ma már ezt a hagyományt nemcsak a törzs tagjai csodálják meg, hanem a turisták is. Sokszor azért kockáztatják a férfiak az életüket, hogy kis bevételre tegyenek szert a turisták adakozásából. Talán ezt nem vehetjük zokon, hiszen a turista látványossággá is alakuló tradíció fenntartásához így a turisták is hozzájárulnak…

A fotókat dr. Mari László készítette.