Teotihuacan: az egykori Mezo-Amerika Mekkája

Szerző: | Észak-Amerika, Mexikó

A Mexikó-völgyben lévő város Kr.u. 750-ig a legnagyobb település, vallási központ volt a mai Mexikó területén, a virágzása idején Kr.u. 500 körül az amerikai kontinens legnagyobb városává nőtte ki magát. 20 km²-nyi területén 200 000 ember is élhetett.

A fővárosból, Mexikóvárosból 40 km-es buszozással tudjuk elérni a nagyon érdekes romvárost.

De vajon miért lett itt város? A város a létét előnyös földrajzi fekvésének, kereskedelmi lehetőségének köszönheti, de fontos volt az is, hogy az öntözés lehetővé tette a gabonatermesztést.

Obszidián-bányákat is találtak a közelben, amely kiváló tulajdonsága miatt nagyon kedvelt cikk volt, sok műhelyben dolgozták fel, és kereskedtek a belőle készült (pl. kések) tárgyakkal távoli területen is.

Kik alapították a várost? A városalapítók megközelítőleg Kr.e. 200 évvel jelentek meg a Mexikó-völgy területén. Földművelő nép volt, egyedülálló építési technológiai ismeretekkel. A város felépítése árulkodik erről. A családok 20-30 szobás kőházakban laktak, amelyek egy nagy központi udvarra nyíltak. A körfolyosókat gazdagon díszített oszlopok tartották. A pációban, az udvarban kerteket, szökőkutakat helyeztek el, így enyhítve a nyári forróságot, de a lakosok ide menekülhettek pihenni a város zajos forgataga elől is. Érdekes, hogy mai napig a mexikói városok lakóházai is hasonló módon épülnek. Az egykori háztulajdonosok a kincset érő vizet a lapos tetőkről ciszternákba vezették.

A várost lakosai a kereskedelmi szerep mellett jelentős vallási és kulturális központtá fejlesztették. Távoli vidékekről zarándokoltak ide az indiánok.

A település legemblematikusabb épülete a Nap piramisa, amely a spanyol hódítás előtt Amerika legnagyobb szertartási építménye volt. Méretei lenyűgözőek, magassága 65 méter, alapterületét (225x225m) tekintve a 2. legnagyobb Mexikóban. A szárított vályogtéglából álló piramis térfogata 1 millió m3, oldalait vastag stukkóréteg borította. Sajnos feltárásakor törmeléknek tekintették, és eltávolították róla. Ha valaki felfelé lépdelt az öt emeletes piramis meredek lépcsőjén, esőcseppként hatott. A lépcsős kiképzésű épület tetején egykor kis templom állhatott, ahol a véres szertartásokat végezték a Napisten és az Esőisten kiengesztelésére. A piramis alatt valószínűleg egy forrásbarlang húzódik meg, talán ez ad alapot annak a legendának, miszerint az istenek és az ősök egyaránt barlangban születtek, és emiatt jött létre a város épp ezen a helyen. A Nap piramis tetejéről lehetne legjobban látni a város felépítését, ha manapság nem lenne lezárva a turisták elől. A város mérnöki tervezését a csillagászokkal együtt végezhették.

A település gerincét a Halottak útja alkotja, egy hosszú, 2 km-es nyílegyenes széles út, amely mentén paloták, lakóházak álltak. Az út észak felé eső végét egy alacsonyabb, 46 m magas Hold -piramis zárja le. Az épület nagyságát az előtte lévő nagy tér emeli ki.

A Halottak útjának másik végén lévő Ketzalkóatl (Tollas Kígyó) istennek szentelt templom volt a város másik szent helye. A kígyótesttel és a quetzal madár tollazatával díszített Tollaskígyó istenséget az emberiség védelmezőjeként tisztelték. Madarakat és jádekövet „kért” az alattvalóitól áldozatként a sok más isten emberáldozataival ellentétben. A temploma oldalát Tlaloknak, az eső és a víz istenének és a Tollaskígyónak szobrai díszítik. Az előbbi tisztelete volt nagyobb, hiszen tudták a lakosok, hogy ha a földek kiszáradnak, akkor szörnyű éhínség köszönt a településre. Az a mítosz keringett Tlalokról, hogy egy olyan paradicsomi világban él, ahová a harcosok, a labdajáték feláldozottjai juthatnak.

A város alapítói a Napot és a Holdat nem tisztelték istenként. Akkor hogyan lettek a piramisok elnevezve az égitestekről? A város a Kr.u. 650 körül hanyatlani kezdett, visszaesett a kereskedelem, a papság nem volt ura irányító helyzetének. A VIII. században a város le is égett. A hely elhagyatottá válásának okai között szerepel a termőföldek hiánya a megnövekedett lakosság miatt, a nyersanyagok kimerülése, éghajlat-változás, vagy éppen az elégedetlenségből fakadó háborús helyzet.

A város félezer évig gazdátlan volt, egészen az aztékok megjelenéséig. A mikor a népcsoport megérkezett az elhagyatott településre, úgy gondolták a monumentális piramisokat szemlélve, hogy ez csakis a királyok lakhelye lehetett. A piramisokat a hosszú út mellett királysíroknak gondolták, ezért nevezték el a „sugárutat” a Halottak útjának. Úgy hitték, itt játszódott le az a történet, amikor megdől a sötétség hatalma az ötödik Nap megteremtésével. Az új két isten dicsőségére nevezték el az aztékok a Nap és a Hold piramisokat. A város is új nevet kapott: az a hely, ahol az emberek istenekké válnak, azaz istenek városa, Teotihuacan.

Az aztékok ébresztették fel Csipkerózsika álmából a várost, de nem telepedtek le a területén. Szerencsére a spanyol hódítók is megkímélték a rombolástól. Ma már a lenyűgöző nagyságú piramisokban főként a turisták gyönyörködhetnek, és vehetnek pár szuvenírt az „ősök” leszármazottjainak portékáiból.

A fotókat dr. Mari László készítette.