A panama vagy mexikói gumifa (Castilloa elastica), a mai Mexikó területén élő indiánok, a maják és az aztékok egyik legfőbb haszonnövénye volt. Ennek a fának a nedvével az indiánok tudtak impregnálni, „esőkabátot”, szandáltalpat készíteni. A „gumifa” tejnedvéből, ha megszilárdult, tömör labdát is gyúrtak az indiánok. Igaz, néha egy-egy uralkodó hamvai is belekerültek a legutóbbi kutatások szerint. A labda súly 1-3 kg között mozgott, kerek volta a Napot és a Holdat szimbolizálta, a mozgása pedig a Nap járását.
Valószínűleg az esőerdőben élő olmékok készítettek először kaucsukból labdát, a labdák-anyaguk révén-nem maradtak meg az utókorra.
A spanyol konkvisztádoroknak hatalmas újdonság volt a rugalmas játékeszköz, Európában ugyanis még csak emberi hajjal kitömött labdákat használtak a labdajátékokhoz. Moctezuma, azték uralkodó, aki igen kedvelte a játékot, több száz labdát hajtott be adó fejében a meghódított városoktól.
Ha van labda, akkor játéktérnek is kell lennie. Majdnem minden egykori maja vagy azték romváros területén találkozhatunk pályával feltárva vagy éppen feltáratlanul. A legnagyobb pályát Chichen Itzában találták, méretei is lenyűgözőek, 160 méter hosszú, és 65 méter széles.
A labdajáték eredetét a maja legendákból is megtudhatjuk, miszerint egy isteni származású főhős labdajátékra hívja ki a démonokat, ahol a tét a nép sorsa. De jelképezheti a játék a nappal és éjszaka küzdelmét, és a mennyország és a pokol harcát.
A játéktér nagyjából mindenütt azonos felépítésű, méretükben különböznek. A téglalap alakú pálya két, egymással szemben álló falból állt, tetején épületekkel. A másik két, egymással szemben lévő oldalon sokszor kisebb dombot emeltek, hogy a labda ne hagyja el a játékteret. A közönség a pálya szélén, vagy a falak tetején foglalt helyet. Az előkelőségek, és maga az uralkodó egy magasabb lelátóról tekinthette meg a játékot. A pálya különlegesen fontos tartozéka volt az egy-egy kőkarika, amely az oldalfalakra volt erősítve. Ezen keresztül kellett a labdát a játékosoknak átütniük a másik csapat térfelére. Mivel ezen karikák lyukának átmérője épphogy csak nagyobb volt a labda méreténél, igen nagy ügyességet kívánt a játékosoktól, hogy átjuttassák rajta a labdát. Ha ez sikerült, akkor legtöbbször a játékban győztest is hirdettek.
A játékszabályok igen szigorúak voltak. A játékot csapatok (5-8 fős) játszották egymás ellen. A labdát csak a testtel, csípővel, vállal, combbal érinthették meg, és „lökhették” át a sokszor még magasra helyezett kőkarikán. A lábfej, kéz, fej nem érhetett a labdához. Mivel a labda igen kemény volt, no meg a játékosoknak sokszor vetődniük kellett a labdáért, hogy a célba juttassák, illetve a levegőben tartsák, ezért bőrből készült védőfelszerelést, könyök és térdvédőt, szarvasbőr csípővédőt is viseltek. A játékosokat ábrázoló szobrokon látható, hogy a fejükre óriási tolldíszeket, jaguár-fejet tettek díszítés gyanánt. A játéktérnek a falak miatt különleges akusztikája is lehetett, a közönség tapsát, biztató kiáltásait a kövek többszörösen visszaverték, amely még nagyobb lelkesedést váltott ki a résztvevő játékosokból.
Egy-egy verseny a játék nehézsége miatt, több órán át, akár sokszor egész nap tartott. Ehhez a nehéz megpróbáltatáshoz a csapatok játékosainak fel kellett előzetesen készülniük. A szentélyekben imádkozhattak, bemutathattak áldozati szertartást, gyógynövényeket ettek, állítólag még hallucinogén főzeteket is kaptak a játékosok a siker reményében.
A labdajátékot, amelyet a maják pok-tapoknak hívtak, sokféle célért játszhatták. Volt, amikor csak rituális, vallási okokból, volt, hogy egy „csatát” két ellenséges törzs között így szerettek volna eldönteni, de szórakozás céljából is lehettek kisebb játékok.
A kérdés az, mi lett a vesztes csapat sorsa? Ez ma nem egyszerű kérdés. Ugyan maradtak fenn domborművek, amelyek játékosokat levágott fejekkel, kitépett szívekkel obszidián késsel a kezükben ábrázolnak, spriccelő vért a testekből, faragott koponyákat a falakon. Azonban amíg eddig úgy olvashattuk, hogy a vesztes csapatot áldozták fel a helyszínen, vagy későbbi áldozáskor az isteneknek, addig ma az idegenvezetők sok helyen azt mondják, hogy a győztesek feláldozása is megtörténhetett, hiszen ez egyfajta „jutalom és lehetőség” volt az embereknek eljutni a „Paradicsomba”, ahol békésebb, szebb élet várt rájuk. Ha csatát döntöttek el, akkor a vesztes minden ingósága, fegyverei, ruhája a győzteseket illették meg.
Az egykori labdajáték ma is tovább él Mexikóban, városok utcáin (Merida), bemutatók, téma parkok showműsorainak keretében. Az indiánok leszármazottjai őrzik őseik hagyományait, immár véráldozat nélkül.
A fotókat dr. Mari László készítette.
