Az Andok magashegységi régiójának őshonos lakói a vikunyák és a guanakók. A táj, ahol élnek zord éghajlatú, nyáron is fagypont körül alakulhat az éjszakai hőmérséklet. Még erős napsütés esetén is az erős szél a hőérzetet is jelentősen csökkenti. A csapadék kevés, moha, zuzmó, ichufű (Stipa ichu) ad némi táplálékot az Altiplano területén élő legelésző állatoknak. A kedvezőtlen éghajlat miatt a tevefélék családjába tartozó állatokat dús bunda védi. Ezt az inkák is megfigyelték, és háziasították a guanakót, amiből alakult ki a láma, illetve a vikunyát, amiből az alpakka lett a tenyésztett változat.
A lámák szőre durvább, így ezeket az állatokat főleg teherhordásra használták. Kb. 20 kg-os terhet bír cipelni az igencsak sziklás terepen, szűk hegyi utakon. Lovaglásra alkalmatlan volt, de akár egy nyáj őrzését is rá lehetett bízni. Bátran szembeszáll akár egy rókával is, amely a savas köpetétől és a rúgásától is ijedten menekül. 11-12 hónapi vemhesség után legtöbb esetben egy utódnak ad életet. A kicsi 30 perc múlva tudja követni az anyját. Az ellés nappal történik, amikor melegebb az idő, és a kevés utódszámot pedig a kevés táplálék magyarázza. A lámák néha nem tudják kihordani az embriókat, vagy éppen a kislámák nem tudnak felnőni, ezeket a lámaembriókat a helyiek a piacokon árusítják, mivel varázserőt tulajdonítanak nekik. Például házak alá ássák be, hogy szerencsét hozzon a háziaknak. Az inkák lámákat rituális célokból ünnepségeken feláldoztak, egy speciális késsel vágták ki a láma szívét.
A poncsó, kondor, pampa (füves puszta), guanó (madárürülék), puma kecsua eredetű szavak, mint a spanyol hódítók közvetítésével elterjedt láma (llama) szó is.
Az alpakkák sokkal alacsonyabb állatok, szőrfrufruval a fejükön. Főként szőréért tenyésztik őket, mivel sokkal jobb minőségű szőr alapanyagot ad a fonáshoz, mint a láma. A bébi alpakkának a legjobb és egyben a legdrágább a szőre. Ezenkívül a húsa is ehető, sok perui étteremben kerül az asztalra a koleszterint alig tartalmazó, ízletes húsa.
A kétféle állatot karámokban, és szabadon is tartják. Időnként megnyírják őket, és a szőrét felhasználják, Peru exportcikke. A vikunyák szőre a legjobb, de az állatok szigorú védelem alatt állnak, mégis az év egy időszakában összeterelik őket, és megnyírják az állatokat. A lenyírt bunda egy szortírozóba kerül, ahol helyi asszonyok kézzel osztályozzák a szőrt a szín, minőség, hossz alapján. Ez a folyamat a mai napig nem helyettesíthető gépekkel, a helyiek „kezének” és szemének tapasztalatára van szükség már az inkák előtti időktől kezdve. Sokszor nejlonnal „becsomagolt”állatokat látunk a karámokban, így próbálják az állattartók védeni a bunda minőségét az esőtől, és az állatok hempergőzésétől. Az alpakkák nem tudnak vedleni, ezért a nyírásuk az alpakkák egészségéről is gondoskodik.
A vikunyák megbecsülését mutatja az is, hogy Peru címerének központi figurája.
A helyi kecsua asszonyok előszeretettel hozzák be a lámákat, alpakkákat a városokba, hogy a turisták fotózkodjanak velük, pár sol (Peru pénzneme) reményében.
A fotókat dr. Mari László készítette.
