A Namib-sivatagban él egy növény, amely a szárazságban való kitartása miatt Namíbia címerébe is bekerült, ez a Velvícsia. Neve latinul Welwitschia mirabilis, vagyis gyönyörű velvícsia. Felfedezője és leírója, Friedrich Welwitsch (1806-1872) osztrák botanikus, valószínűleg nem a növény kinézete alapján nevezte el 1859-ben. A növénynek életében mindössze két levele nő, ahogy ez a fiatal, 1-2 éves példányokon megfigyelhető. Ám ahogy telik-múlik az idő, akár pár száz év is, úgy tűnhet a felületes szemlélőnek, mintha egy sor levele lenne a növénynek. De ez csak a látszat! A két levél az évek során 20-30 cm-es csíkokra hasadozik. Ennek oka lehet az erős szél, a hirtelen leeső csapadék, illetve az állatok rágcsálása. Száraz időszakban antilopok, zebrák, vadnyulak szaggatják meg a leveleket. A növény levelei állandóan nőnek, idősebbek esetében elérhetik a 3-6 méter hosszúságot is. Nagyobb esőzéskor, ami csak ritkán fordul elő, a levelek gyorsabban nőnek, de egész évben 120 mm az átlagos növekedés.
A velvícsia a sivatagi körülményekhez maximálisan adaptálódott növény, ám kinézetében nem viseli magán a szárazságtűréshez való alkalmazkodás jegyeit: nincs kis levele, nem módosultak a levelei tüskévé (a lelegelés ellen is) a nagyfokú párolgás elkerülése végett, nincs vastag szára, pozsgás levele a vízraktározásra. Mégis hogyan jut vízhez az élőhelyén, ahol a csapadék éves értéke kb. 100 mm? A nedvességet főként a hajnali párából nyeri, amely a körülötte lévő talajra, illetve a levelekre csapódik le. A fő gyökere 71-178 cm mélyre ér, bár nem éri el a talajvizet. Az oldalgyökereinek egy része a levelek alatt fut a talajban, ahová a levelek levezetik a kicsapódott párát. A 2- 9 méter átmérőjű körben elhelyezkedő oldalgyökerek is segítenek a vízhez jutáshoz. Egy növénynél az össz gyökérhossz több, mint 35 méter lehet.
A velvícsia kétlaki növény, van porzós és termős egyede. A megporzásban a darazsak, legyek, méhek, és egy poloskafaj lárvái segítik. A virágzás januártól márciusig tart, illatos nektárt kínálva a rovaroknak segítve a beporzását. A terméseit a szél terjeszti. A magok kb. 2%-a csírázik csak ki köszönhetően a száraz éghajlati körülményeknek.
A növények korát nehéz meghatározni, az alapján becsülik meg, hogy milyen hosszúak a levelek. Az élőhelyén a legnagyobb példányt 1500 évesre becsülik, de nem ritkák a 900-1000 éves példányok sem.
A velvícsia a világon a legritkábban előforduló növényekhez tartozik! A namíbiai Kuiseb folyótól Angola közepéig húzódik az élőhelye, 40-70 km távolságra az Atlanti-óceán partjától.
A növény nagy levelei jó árnyas rejtekhelyet biztosítanak a kígyóknak, rovaroknak, kisemlősöknek is. A kemény levelét az állatok rágcsálják, ha nincs más élelmiszerforrás.
A velvícsia egy élő kövületnek tekinthető, a dinoszauruszok korában is létezhetett már, és csak alig változott a megjelenése, ezért szigorúan védik az élőhelyével együtt. A Naukluft Nemzeti Parkban lehet megtekinteni a legnagyobb ismert példányát (engedélyt kérve a hatóságtól) vaskerítéssel körbevéve. A többi növényt is körbekerítik kövekkel vagy kisebb kerítéssel. Ennek nem csak az a jelentősége, hogy a turisták ne fogdossák, hanem a növényt körbevevő talajra se lépjünk rá (ne tömörítsük össze), amelynek a reggeli pára elnyelésében van jelentős szerepe a növény vízfelvételének biztosításához.
A helyi elnevezése a velvícsiának tumboa, odzsitumboa, vagyis nagyúr nem véletlen, hiszen ez a növény gyönyörő iskolapéldája a környezethez való alkalmazkodásnak, és a nehéz körülmények közötti kitartásnak, fennmaradásnak.
A fotókat dr. Mari László készítette.
