Az Indiai-óceánban élő teknősök száma jelentősen csökken. Ezt Srí Lanka halászai vették először észre, hiszen egyre kevesebb teknős érkezik holdfényes éjszakákon a partra, hogy tojásait a szaporodási időszakban lerakja. Ma már a szállodák fénye is hívogatja a partra a nőstényeket. Még szerencse, hogy a szigetország partvidéke nem sűrűn beépített, szabad, szállodamentes partszakaszok is vannak… még. Ahogy a tojásrakást nem befolyásolja, viszont a kisteknősök tájékozódását igencsak megzavarja a tengerparti utcák, éttermek fényárja, mivel az óceán helyett a mesterséges fények felé indulnak el a frissen kikelt egyedek, így sokszor könnyen macskák, varánuszok áldozataivá is válhatnak. A másik ok, ami tizedeli a tengeri teknősöket az óceán mélyén leselkedik az állatokra. Egyre több halász cseréli hálóját műanyag, lassan lebomló hálóra, amelyet sokszor, és felelőtlenül a tengerben hagynak, amelybe a teknősök hamar belegabalyodnak. Így nem tudnak levegőért felemelkedni a víz felszínére, és megfulladnak. A másik szörnyű veszély, a tengerbe kerülő szemét, aminek ma már közel 40 %-a műanyag. A nylon zacskók úgy lebegnek, akár a medúzák, így finom falatnak tűnve a teknősök is megeszik.
Ha nagyon sok műanyag kerül a szervezetükbe, akkor a fajsúlyuk könnyebbé válik, ami miatt viszont nem tudnak a víz alá merülni, és így táplálkozni. Ezt láthatjuk is sok helyen a Srí Lanka partvidékén lévő teknős-menhelyeken, ahol ezeket az állatokat gyógyszeresen kezelik, és ha meggyógyulnak, akkor visszaengedik őket a tengerbe. Itt kezelik azokat a példányokat is, amelyek valamelyik lábát háló, hajócsavar, vagy akár jetsky vágta le. Medencékben tartják őket addig, amíg végtag protézist készítenek nekik, és azzal megtanulnak úszni. A tengerbe kihelyezett halászkampók, horgok miatt pedig sok vak teknős marad örökre a menhely lakója. A partokon lerakott tojásokat a helyiek összegyűjtik, ugyanis finom csemegének adják el a helyi piacon. A piaci árnál viszont többet ígérnek a menhely gondozói, így a megmentett tojásokat újra elássák a parti homokban, kis táblával jelölve az időpontot és a tojások számát, ami akár 100 darab is lehet egy-egy fészekaljban. Amikor a homokkupac süppedni kezd, akkor kelnek ki a kisteknősök, akiket először pár napig egy medencében tartanak, és hajnalban engedik vissza őket a tengerbe, amikor kevesebb ragadozóra lehet számítani. Estére az elkerített „keltetőt” befedik, hogy az akár egy méteresre is megnővő varánuszok nehogy kifosszák. A tengeri teknősök számát a globális felmelegedés is befolyásolja, hiszen a tengerek vízszint emelkedése elöntheti a tojásrakó helyeiket, illetve a növekvő hőmérséklet befolyásolja a fészekből kikelő egyedek nemét is, a magasabb hőmérséklet ugyanis a nőstény utódok kikelésének kedvez, így a hím teknősök hiánya várható. Az állatokra leselkedő veszélyek sora még kiegészül a partok mentén történő szállítóhajó balesetekkel, amelyre példa 2021-ben történt hajó kiégése, amelyből 25 tonna salétromsav ömlött a tengerbe számos fajt megölve. Műanyagpellet (szatyoralapanyag) borította be a partokat, amely eltömte a halak kopoltyúit, belekerült az állatok szervezetébe, így a teknősökébe is. Szerencsére a tengeri teknősöket ma már törvények védik, így a páncélok ékszerként való felhasználása, a teknőshús evés tilos.
Az egyre másra megalakuló teknős menhelyek heroikus küzdelmet folytatnak, és azzal, hogy sok látogatónak mutatják meg a sérült teknősöket, talán ezzel is hozzájárulnak a teknősök megmentéséhez.
A fotókat dr. Mari László készítette.
