Luang Prabang adomány gyűjtő szerzetesei

Szerző: | Ázsia, Laosz

Ez a laoszi kisváros méltán került fel az UNESCO Világörökség listájára több, mint 30 buddhista kolostora és a szentélyei révén. A Mekong folyó hömpölyög a város mellett, régen az embereknek védelmet és az áruknak ma is közlekedési lehetőséget biztosítva. A 300 lépcső megmászása után gyönyörködhetünk a folyó látványában a város fölé emelkedő Phu Si hegyről, ahogy nálunk is teszik a turisták a Gellért-hegyről a Dunát szemlélve.

A városban több száz szerzetes él, akik mindennapi életüket viszonylag rejtve élik a kolostorok kapuin belül, bár néha láthatjuk őket takarítás közben, vagy a turistáknak adva felvilágosítást a szentélyük történetéről, vagy éppen amikor sáfrány sárga ruhájukat teregetik ki a lakóházuk tornácára. Találkozhatunk velük a szimnek nevezett főcsarnokban is, amint imádkoznak, vagy éppen a Buddha szobrokat, adományokat rendezgetik, vagy a helyi hívőknek adnak tanácsokat bármi problémájukra, vagy adnak áldást az életük elkövetkezendő eseményéhez, mint utazás, házasság.

 

Reggel, napfelkelte előtt azonban a több száz szerzetes elindul libasorban a kolostorokból az utcára, hogy adományt gyűjtsenek. Ennek a tradíciója a 14. századra tehető, amikor is a helyi emberek korán felkeltek, hogy ételt készítsenek a szerzetesek számára. Ez a szokás azóta is tart, a helyiek ún. ragadós rizst főznek, illően felöltöznek, egy kendőt vetnek át vállukon, és egy kis takaróra, vagy sámlira ülnek ki az utcákban, és csendben várják a szerzetesek felbukkanását. Ahogy azok elhaladnak mellettük, a hívők egy adag rizst tesznek a szerzetesek fémből készült edényébe. Ez nagyon fontos cselekedet a hívők részéről, hiszen ez a cselekedet jó karmát jelent nekik, mivel a kolostorban élők így tudják a reggeli és a déli étkezéshez összegyűjteni az élelmet. (A szerzetesek ebéd után már nem ehetnek.) Ma már nemcsak rizst adományoznak, hanem az edénybe snack, nápolyi, csokoládé, üdítő, ásványvíz, friss gyümölcs is bekerül. Mivel mindenki előtt megállnak az adomány gyűjtők, a rizsből, és a többi ételből is igen sok kerül az edénybe, ezért rendre az utcán kirakott kosarakba tesznek egy-egy adagot. Ezekhez a kosarakhoz a gyerekek futnak oda, és kiveszik belőle az ételt, és viszik haza a nélkülöző családjuknak. Azt is előfordult, hogy az étellel megrakott nehéz kosarakat a helyi általános iskolába vitték be, valószínű a szegény gyerekek ebédje lett a sok finomság. Minden kolostorból útra induló szerzetesek ugyanazt az útvonalat járják be egymás után mezítláb lépkedve, csendben, egy szó nélkül, csak lopva figyelik a hátul ballagó fiatalabbak az utcán várakozó embereket, és ma már a turistákat is.

Azonban ennek a fontos és spirituális tradíciónak kialakultak íratlan szabályai is. Mindig eltakart vállal, lábbal kell megjelenni, amivel tiszteletünket fejezzük ki, az adomány átadásakor a fejünk nem lehet feljebb a szerzetesek fejénél, ezért térdelnek sokan, vagy hajolnak meg az adomány átadásakor. Nem lehet megszólítani, vagy megérinteni a szerzeteseket, a nők amúgy sem adhatnak semmit a közvetlenül a kezükbe. Azonban a városban sok helyen lehet látni plakátokat a külföldiek számára a ceremónia alatti helyes viselkedésről, aminek oka, hogy sok turista látványosságnak fogja fel az adománygyűjtést sűrűn vakuzva a szerzetesek arcába akár.

Ez a buddhista hagyomány nagyon mély vallási tartalommal bír a helyiek és a szerzetesek között, amit csak megfelelő tisztelettel szemlélhetünk, vehetünk részt benne.