Egykor hatalmas vad jak csordák éltek Közép-Ázsia fennsíkjain. A mértéktelen vadászat miatt mára számuk lecsökkent. A szélsőséges éghajlatú Tibeti-fennsíkon élő szelídített jakok viszont pótolhatatlan szerepet töltenek be a helyi lakosok életében.
Az első jakot feltehetően Kr. e. 1000 körül szelídítették. Hála hatalmas erejének, szívósságának sok hegyi nép nélkülözhetetlen állata lett. Meglovagolják őket, nagy terheket képes szállítani hegyi utakon, mivel lábai rövidek és vaskosak, így biztos járást tesznek lehetővé a jeges lejtőkön is. A szűk ösvényeken a jaknak van elsőbbsége, így ha egy jak a rakományával megjelenik, akkor a hegyoldalhoz kell lapulni, különben az ember leeshet akár a szakadékba is.
Sűrű, nemezszerű szőrzetét használják a helyiek ruházat készítésére, a jakbőrből még csónakot is készítettek. A tejét isszák és jakvajat készítenek belőle, amelyet a teába tesznek kis sóval, és kiváló energiaforrás a mindennapokban, a lámák is ezt isszák hosszú szertartásaik alatt. Ez a tea egyébként enyhíti a nagy magasságból eredő légszomjat és szédülést, fejfájást is. A jaksajtot kis golyókban veszik a szájukba a helyiek, és hosszan várnak, hogy a kemény étel „feloldódjon”. Az állat húsa is ehető, sokszor csíkokra vágva lógatják fel a házakra, így kiszáradt állapotban télen fontos élelem forrás. Az állatok leölését csak a hentes végzi, amely egy megvetett foglalkozás a buddhista emberek számára, mivel a vallás nem tiltja a húsevést, csak az állatok megölését, így a levágását is.
A háziasított jakok a -40 °C-os hőmérsékletet is könnyen elviselik, mivel gyomrukban az emésztési-bomlási folyamatok során 40 °C-os hőmérséklet keletkezik, ez olyan, mintha központi fűtésük lenne. A helyiek jaktrágyát használnak fűtésre, főzésre is. Gyerekek, nők nagy kosarakkal bóklásznak a terepen, és gyűjtik a létfontosságú tüzelőt.
A jakot gyakran keresztezik más szarvasmarha-félékkel, így egyre alkalmazkodóbb lesz az állat. Ennek az állatnak a helyi elnevezése dzo.
